A saját szakmai rutinomban naponta több magazint és szakmai blogot átnézek. Régi szokás ez nálam: szeretem látni, milyen történeteket dolgoznak fel más szerkesztőségek, hogyan közelítenek emberi témákhoz, és mi az, ami valóban megmarad az olvasóban egy cikk elolvasása után.
Tavaly nyáron egy hosszabb riport különösen megfogott. Egy ötvenes éveiben járó férfiról szólt, aki korábban egy budapesti nyomdai cég ügyvezetője volt, és tíz éve józan. Nem drámai hangvételű írás volt, inkább csendes és őszinte. Arról beszélt benne, hogyan szervezte éveken keresztül az egész napját az ital köré.
Reggeli kávé után egy kis whiskey. Ebéd mellé bor. Tárgyalások előtt „feszültségoldás”. Este újra ital. Kívülről mindez még hosszú ideig teljesen kontrolláltnak tűnt.
A cikkben szerepelt az üzleti alkoholizmus fogalma is, ami addig nekem szinte ismeretlen volt. Az a típusú működés, amikor valaki látszólag sikeres, rendezett életet él, mégis lassan és észrevétlenül az alkohol köré szervezi a mindennapjait.
A riport végén említették a Felépülők Családi Felépülési Központot is, ahol a férfi korábban részt vett egy 28 napos bentlakásos programban.
Este a kanapén ülve újra elővettem a magazint. A férjem mellettem olvasott, én pedig visszalapoztam egy részhez, ami valamiért különösen megérintett. A férfi arról beszélt, hogy az édesanyja özvegysége után fokozatosan kezdett egyre többet inni. Először csak vacsora mellé egy pohár bort. Aztán kettőt. Később már a délutánok is az ital köré rendeződtek.
Ott megálltam az olvasásban.
A saját édesanyám előző tavasszal veszítette el édesapámat. Hetente többször beszéltünk telefonon, és mindig vidámnak próbált tűnni. Sokszor emlegette, hogy esténként „csak egy kis bort” iszik vacsora mellé. Korábban ez teljesen természetesnek hangzott. Aznap este azonban valahogy más fényt kapott minden ilyen mondata.
Később rákerestem:
„alkoholizmus jelei”.
Az elsők között ismét a felepulok.hu egyik írása jelent meg. Az alkoholizmus jelei témájáról szóló cikk meglepően pontosan írta le azt az élethelyzetet, amit addig én csak halvány aggodalomként éreztem magamban.
Nem ítélkező módon közelítették meg a kérdést, hanem nagyon emberien. Külön kitértek arra is, milyen gyakran jelenik meg a fokozódó alkoholfogyasztás az özvegység, a magány vagy az elszigetelődés időszakában.
A férjem közben a műhelyében dolgozott egy régi nyomtatón, időnként kijött hozzám a konyhába egy-egy kávéra. Egyszer csak megkérdezte:
– Ez most anyukád miatt érdekel ennyire?
Bólintottam.
Leült mellém, és hosszú ideig nem szólt semmit. Aztán elmesélte, hogy az ő édesanyjánál ugyan nem az alkohol jelentette a problémát, de a magány évekkel ezelőtt nála is teljesen átírta a mindennapokat.
Másnap felhívtuk a központot. Nem drámai segítségkérés volt, inkább egy hosszabb beszélgetés arról, hogyan lehet jól közelíteni egy ilyen helyzethez családtagként.
A szakember külön hangsúlyozta, hogy az idősebb embereknél sokszor nem maga az ital az elsődleges probléma, hanem az a csend és üresség, amit próbálnak valamivel kitölteni.
Ez nagyon megmaradt bennem.
Amikor legközelebb átmentünk anyukámhoz, nem az ivásról kezdtünk beszélni. Inkább a napjairól. Arról, hogyan telnek a délutánjai, mit csinál estefelé, vannak-e programjai, emberek, akikhez kapcsolódni tud.
Sokáig kerülte a témát, de végül egyszer csak kimondta:
– Néha nagyon hosszúak az esték.
Talán ez volt az első igazán őszinte mondat ebben az egész történetben.
Néhány héttel később már ő maga mondta telefonban, hogy szeretne segítséget kérni. Nem egyik napról a másikra történt a változás, és nem is valamilyen látványos fordulatként éltük meg. Inkább lassú visszatérésként az élethez.
A program után újra elkezdett kertészkedni. Visszament a templomi kórusba énekelni. Többet találkozott emberekkel. A beszélgetéseink hangulata is megváltozott. Már nem csak arról szóltak, hogy „minden rendben”, hanem valódi történetekről, tervekről, hétköznapi örömökről.
A férjem azóta rendszeresen visz neki könyveket. Néha regényeket, néha verseket vagy esszéket. Furcsa módon a nyomtatott lapoknak nálunk most teljesen új jelentésük lett. Nemcsak szöveget jelentenek, hanem kapaszkodót is.
Mostanában sokszor eszembe jut az a magazincikk, amit akkor véletlenül vettem kézbe.
Egy idegen ember története volt. Mégis elindított bennünk valamit, amit addig egyikünk sem mert igazán kimondani.